Ötvösművészet, a nemesfém-megmunkálás tudománya

Ötvösség: a fémolvasztás diszkrét bája

Az ötvösség az iparművészet egyik ága, amely különböző nemesfémekkel történő munkát jelent – elsősorban kézi erővel és technikákkal, ami egyediséget visz a megalkotott darabokba. Vannak más művészeti ágak is, amelyek egyéb fémekkel dolgoznak, mint például a rézzel, bronzzal, vassal foglalkozók – összefoglaló néven fémművesek. Azonban az aranyat és ezüstöt használó ötvösség bír a legfigyelemreméltóbb és legtöbbre becsült hagyományokkal, valamint tárgyi emlékekkel az emberi történelem folyamán.

 

Még mindig a sárga úton?

Az angol és a német nyelvben a goldsmith, illetve a Goldschmied szavak feleltethetőek meg az ötvös foglalkozásnak, ami kifejezi, hogy elsődlegesen az arany volt ezeknek a mestereknek a fő felhasznált alapanyaga. A legnemesebb fém különleges csillogása nem hagyott hidegen szinte egyetlen kultúrát és civilizációt sem az ókor óta. A világ nagy részén rendkívül értékesnek tartották és tartják ma is az aranyat, és ennek megfelelően először csak a jómódúbb rétegek használati tárgyai között jelent meg ritkasága miatt.

Azért nevezték el nemesfémnek, mert ellenálló és nagyon kevés anyaggal lép csak kölcsönhatásba. Ez egyfajta misztikumot vont köré és az alkimisták piedesztáljára emelte, akik évszázadokon át kutatták, hogyan lehet mesterséges úton aranyat (és ezüstöt) létrehozni. Előnyére vált, hogy könnyen alakítható, nyújtható, puha fém, ezért elkezdtek más fémeket is hozzákeverni, arannyal ötvözni, hogy tartósabb darabok jöjjenek létre. A leggyakoribb hozzáadott anyagok a réz, az ezüst és a platina, amelyek mennyisége az ötvözetben befolyásolja a színt: így alkották meg többek között a divatos rózsa- és fehérarany árnyalatokat.

 

Évezredes hagyományok őrzői

Az arany és ezüst megmunkálásának tudománya generációkon keresztül öröklődött és fejlődött napjainkig. Minden emberlakta földrészen megtalálhatók több ezer éves leletek, amelyek bizonyítják, milyen régóta művelik ezt a foglalkozást. Indiában például külön kasztja volt az aranyműveseknek, akik különleges megbecsülésnek örvendtek. 

Ami az “öreg” kontinenst, Európát illeti, az etruszkok, a görögök és a rómaiak is büszkélkedhettek máig fennmaradt szebbnél-szebb arany tárgyakkal. A kereszténység elterjedését követően a római és a bizánci egyház, később pedig a nagy uralkodóházak és a nemesek léptek elő az aranymívesek fő megrendelőivé. A középkorban ezek a művész-iparosok céhekbe tömörültek (például saját utcájuk volt Prágában) és ennek megfelelően nagyon szigorúan szabályozták, hogy kik, milyen alapanyagokból és milyen elfogadott technikákkal készíthettek tárgyakat. Nekik is köszönhető a módszerek dokumentálása, fejlesztése és átörökítése. Kísérletezésükkel – az alkimistákhoz hasonlóan – hozzájárultak a kémiai folyamatok feltérképezéséhez, valamint később a kohászat és a fémöntés iparának felvirágzásához. Foglalkozásukat tekintve, mivel az alapanyagok beszerzéséről is nekik kellett gondoskodniuk, az aranyművesek az ékszerek készítésén kívül egy személyben bankári és kereskedői teendőket is elláttak, a reneszánsz idején pedig egyben sokszor kitűnő szobrászok is voltak (pl. Ghiberti, Donatello, Cellini). 

 

 

Az ötvösség európai központjai hosszú időn keresztül, egészen a 16-17. századig Augsburg és Nürnberg voltak, amíg ezt a szerepet át nem vette tőlük Párizs a 18. század közepéig. Ezt követően az egyes nemzetek saját irányvonalaikat kezdték megerősíteni és egyedi jellemzőket vittek művészetükbe attól függően, hogy milyen hatások érték őket. 

Ha kíváncsi vagy rá, milyen lehetett egy 15. századi aranyműves boltja, Petrus Christus németalföldi flamand festő fenti képén (Aranyműves jegyespárral, 1449) láthatod, mennyire szerették már akkor is az ötvösök az elképzelésükön huszonhetedszer változtató megrendelőket. A festmény egyébként figyelemreméltó részletgazdagsággal mutatja be az ötvösművész környezetét a drapériák szépségétől és az üvegtárgyak valósághű csillogásától a használati tárgyakon át, egészen a pulton álló tükörben megjelenő utcaképig.

 

Ötvös Csöpi és a királyné nyakéke

A magyarországi ötvösség hagyományainak egyik ékes bizonyítéka az 1799-ben megtalált nagyszentmiklósi aranykincs lelet, amely az i.sz. 7-9. századból, az avar korból származik. A huszonhárom mívesen kidolgozott arany edényre egy Temes megyei (ma már Szerbiához tartozó) területen bukkant egy szőlősgazda árokásás közben. A tárgyak eredetileg egy fejedelmi kincstár részét képezhették, és az uralkodó hatalmának gyengülésekor rejthették őket a föld alá. 

Nyoma maradt továbbá annak is, hogy az árpád-házi, majd az Anjou királyok is telepítettek be külföldi aranyműveseket, valamint hozattak maguknak Európából különféle gyönyörű dísztárgyakat. Hazánk több nagyobb városában alakult ötvös céh és a következő századokban számos kiváló, külföldön is elismert ötvösművész vitte tovább tradícióikat. Itthon is meghonosodott az az irányzat, amely a nemesfémek mellett más anyagokat és dekorelemeket kezdett használni a művek készítéséhez, úgy mint az ásványok, a drágakövek, a korall, a gyöngy, a csont és a borostyán. A magyar és erdélyi ötvösség egyedi és különleges jellemzője volt az úgynevezett sodronyzománc technika használata.

 

 

Egy különleges magyar találmány: a sodronyzománc

A zománc technikát a 17. századi Franciaországban találtak fel és kezdték szélesebb körben is alkalmazni, habár voltak már előzményei az ókori Egyiptomban is. Ez a módszer bontakoztatta ki annak lehetőségét, hogy az ötvös tárgyakat élénk és gyönyörű színekkel, vagy akár képekkel, jelenetekkel dekorálják. A zománc alapanyaga tulajdonképpen fehér vagy fémoxidokkal színezett olvasztott üveg, amelyet fém felületek bevonására használnak és 800-900 Celsius fokon kiégetnek, ami a minta tartósítására szolgál. Ezen az eljáráson belül beszélhetünk beágyazott, rekesz-, sodrony- vagy festett zománcról, amelyek mind különálló irányzatot képeznek. Ilyen technikával készült többek között a magyar Szent Korona, Szent László királyunk hermája vagy a bizánci szentképek, az ikonok egy része.

A beágyazott zománcnál a vésett mintát „telítik meg” zománcfestékkel, ami így nem emelkedik ki a tárgy felületéből. A rekeszzománc esetében először a fémtárgy felületére huzalból elkészítik a minta körvonalait, amelynek a rekeszeit egy kifestőhöz hasonlóan színültig kitöltik zománccal. A sodronyzománcnál ezzel szemben kevesebb zománcot használnak és megmaradnak a mintából kiemelkedő sodrott huzalból készült fémesen csillogó kontúrok.

 

 

Technikák végtelen tárháza

Evezzünk is át az ötvösművészek által használt technikák széleskörű birodalmába, amelyek többek között a következő műveletek foglalják magukban: az ékszerkészítésben alakító fűrészelés, reszelés, szegecselés, hajlítás, kalapálás, nyújtás, hengerlés, vésés/gravírozás, poncolás, dróthúzás, polírozás és forrasztás. Egyéb dísz- és használati tárgyak készítése során elsősorban kalapálással alakítják ki a kívánt formát különböző vastagságú lemezekből (trébelés), majd a dombormű felszínét cizellálják, ami az esztétikai érzék mellett jó fizikai kondíciót is igényel. 

A díszítő minták legjellemzőbb elemei a kecses ornamentikájú növényi minták, az állatok és az emberalakok, de egyaránt ölthetnek geometrikus vagy absztrakt formákat. Az ötvösökhöz sorolhatjuk még a lánckészítőket is, akik közül a chainmaille-mesterek kikerülnek. A filigrán szó eredetileg valamilyen fémdrótból hajlított, vagy csipkeszerűen finom áttört mintát jelent, ami átvándorolt a hétköznapi nyelvbe is. A tausírozás kifejezés fémberakást jelöl fémen, a granuláció esetében pedig apró fémgolyókkal díszítik a felületet. A modern ötvös technikák közé tartozik a galvanizálás, amelynek során a tárgyakat ezüsttel, arannyal, krómmal vagy más fémmel vonják be egy kémiai eljárás során.

 

 

A régebbi korokban egy mester egyféle technikának volt az igazi szakértője, de a 19. századra a kereslet megnövekedése és az ipari eljárások elterjedése miatt több munkafolyamatot kiváltottak a gépek (például a préselést, hengerelést és a dombornyomást), ami jelentősen visszaszorította a kézművesek megélhetését. A 20. század végére azonban újra teret nyertek a tömegtermeléssel és az uniformizmussal szembemenő egyedi, érték- és időtálló kézműves tárgyak és ékszerek, mint amilyenek a Merch Hunter kínálatában is megtalálhatóak.